Úgy tűnik, hogy mikor közeledik a szeretet ünnepe, akkor sokan egyre feszültebbé válnak. Jön a szeretet, a békesség ünnepe és mindenki egyre nyugtalanabb lesz. Lehet, hogy azért vásárolunk csillogó, drága ajándékokat, mert ezzel kompenzáljuk azt, hogy nem tudjuk a másiknak kimutatni és kimondani azt a szót, hogy,,szeretlek”. Vajon mi értelme hetekig stresszelni magunkat egy nap kedvéért? Hiszen ez nem túl jó arány. Ez sablon, mert mindenki tudja, de sokan mégsem tesznek azért, hogy ez megváltozzon. Előbukkannak a gondolatok: ,,francba, nincs még meg az ajándék, vajon örülni fog neki (?), nem maradt semmi pénzem, még annyi mindent el kell intéznem, neki meg mi a fenét vegyek már megint (?)” Amikor pedig a karácsonyfa nem elég tökéletesen áll, sokan káromkodnak, akár istent is szidják. Ez olyan, mint mikor egy ateista sóhajtva azt mondja, hogy,,jaj, istenem!”. Megszokott sablonok. Értelmetlen cselekedetek. Mi a megoldás?
Senki sem tökéletes. Hála Istennek. Így, ha felismerjük a bennünk lévő értelmetlen folyamatokat, akár a szeretet ünnepén, akkor megtettük az első lépést és sokat tanulhatunk belőle. Persze ezeket fájdalmas felismernünk és beismernünk. Ha azonban vesszük a fáradságot, és ténylegesen megnézzük, hogyan tehetnénk csodálatosabbá ezt az ünnepet, akkor ez a megoldás erejét hozhatja el számunkra. Vajon miért játsszuk el újra s újra, hogy feszülten ajándékok után kaphatunk, miért görcsöljük túl ezeket a pillanatokat, miért vesszük ezt olyan véresen komolyan, miért kell mindennek minden áron tökéletesnek lennie? Megfelelési vágyunk csillapítása miatt? Miért félünk, hogy nem pont úgy lesz, ahogy mi szeretnénk, mely félelem agresszivitást szülhet (fellökjük a másikat a nagy vásárlásban, a nagy kapkodásban, aztán nekünk áll feljebb)? Ez azt jelenti, hogy nincs bennünk rugalmasság, nyitottság, türelem, megfontoltság, alázat, megértés. Miért nem állunk meg egy pillanatra, hogy végig gondoljuk, hogy mit miért teszünk? Minek mi az értelme? A másikat vagy a naptárt ünnepeljük valójában?
Ha szívesen lepünk meg másokat, akkor akár egész évben gyűjthetjük a gondolatokat, hogy legyen ötletünk és ne legyünk frusztráltak, hogy nincs időnk és ötletünk ennyi embernek ajándékot venni. Így nincs bűntudat, hogy utolsó pillanatra hagytunk mindent.
Az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatunk - legfőképpen önmagunknak - az őszinteség. Hiszen ezt is ki kell érdemelni. Ennek felvállalásához bátorságra van szükség. Mikor ráérzünk az ízére, már működik magától a folyamat. Aki pedig minél tovább húzza az időt, hogy számvetést végezzen életére vonatkozóan, az könnyen lehet, hogy utópisztikus szindrómában szenved. Klasszikus, képviselője ennek, a Petőfi verséből ismert Pató Pál úr, kinek jelszava az, hogy ,,Ej, ráérünk arra még”.
Keresztes Attila
www.keresztesattila.hu
Nyomtatható változat