Nyitólap Magunkról Legújabb szám
 
Grafodidakt
-Szellemi Műhely
-Írásszakértő
-Gyermekrajz-Szimbólumok
-Mentálhigiéné
-Média-Humán
-Oktatás - Szakmatörténet
-Nevelési Tanácsadó
-Színes
-Pszichológia
-Nagyító alatt
-Pantheon
-Mesterségük címere
websas.hu
AZ ÍRÁSSZAKÉRTÔ SZEREPE A BÜNTETÔELJÁRÁSBAN 1. rész

A büntetôeljárás a jogilag szabályozott cselekmények és jogviszonyok összessége.
A jogilag szabályozott cselekményeket (szabálysértéseket, bûncselekményeket) külön törvények (továbbiakban: tv.) szabályozzák, így például a bûncselekményeket a Büntetô törvénykönyv (továbbiakban: Btk.). Az ehhez kapcsolódó jogviszonyokat a büntetôeljárásról szóló törvényben (továbbiakban: Be.) rendszerezi a jogalkotó.


Törvényalkotásra az Országgyûlésnek van hatásköre. Az elmúlt évtizedek társadalmi változásai a bûncselekmények és azok felderítése, elbírálása vonatkozásában is változtatásokat igényeltek, így több alkalommal került sor az ezzel kapcsolatos törvények módosítására – a büntetôeljárásról szóló törvény ugyanis még 1973-ban lépett életbe. A törvénymódosítások több helyen is felmerültek, vagyis más törvények módosítása vagy létrehozása kapcsán, azokon belül jelentek meg (pl.: a nemzetbiztonsági törvény megalkotásánál vagy a szabálysértési törvény módosításánál). A módosítások követése, gyakorlatban történô alkalmazása esetenként hiányossá vált, az együttes és egységes alkalmazás nehézkessé.
Ezt a problémát igyekezett volna megoldani az 1998-as kodifikáció, amit azonban az Országgyûlés nem hagyott jóvá. Ennek ellenére annak egyes részei – a már említett formákban – bekerültek a büntetôeljárásról szóló törvénybe, s gyakorlattá váltak (pl.: a gyanúsított kihallgatásakor jogairól történô tájékoztatás, ennek kapcsán az a kitétel, ami az angol-szász jogrendszerben alapvetô jog, hogy nem köteles vallomást tenni).
Végül az 1998. évi XIX. tv. hatályba lépésérôl az Országgyûlés 2003-ban döntött. Így a jelenleg hatályos Be. tv. és annak gyakorlata még csak két éves.
A büntetôeljárások során felmerült, írásokkal és okmányokkal kapcsolatban elkövetett bûncselekmények felderítéséhez és bizonyításához igazságügyi (továbbiakban: iü.) írás- és okmányszakértôk segítségét kérték a hatóságok. Ilyen szakértôk képzése a Belügyminisztérium alárendeltségében mûködô intézményekben folyt, s a szakértôi listára történô felvétel az: Igazságügy miniszter kompetenciájába tartozott, s tartozik jelenleg is.
Az elmúlt másfél évtizedben komoly elôrelépés történt a különbözô, korábban nem preferált tudományok körében, mint például: a pszichológia, a pszichiátria, a grafológia.
Pszichológusok, elmeorvosi szakértôk bevonására korábban is sor került a büntetôeljárásokban, ám a grafológus véleményének elfogadása csak az elmúlt években lett gyakorlattá, s még mindig nem mindennapos.
Az írásszakértôi tevékenység is „kikívánkozik” a Belügyminisztérium hatáskörébôl, s ma már különbözô tanfolyamokon oktatják a volt iü. írásszakértôk ennek a munkának az alapjait, bár a régi tankönyvek még mindig csak „berkeken belül” találhatók meg, s újabbak még nem nagyon születtek ebben a tárgyban.
A szakértôi tevékenységet szabályozó rendelkezések is változtak, az iü. szakértôkrôl 1988-ban, majd 1993-ban született igazságügy miniszteri és kormányrendelet.
Az „iü. szakértôi tevékenységrôl”, ill. „az iü. szakértô nemperes eljárásban történô kirendelésérôl” 2005. nyarán fogadott el törvényeket az Országgyûlés 2006. januári hatálybalépéssel. Az e tv-ek végrehajtásához szükséges rendeletek még váratnak magukra.

A szakértô

Az iü. szakértôkrôl jelenleg az 53/1993. (IV. 2.) Korm. rendelet, valamint a 2/1988. (V. 19.) IM. rendelet rendelkezik. Nem iü., hanem eseti szakértô kirendelését mindkét rendelet csak abban az esetben engedélyezi, amennyiben nem áll rendelkezésre kirendelhetô iü. szakértô.
Az 53/1993. Korm. rendelet szabályozza, ki lehet iü. szakértô, s meghatározza azt is, hogy milyen tevékenységet fejthet ki, milyen formában.
„3. §. (1) Igazságügyi szakértô az lehet, aki büntetlen elôéletû, továbbá a szakterületének megfelelô felsôfokú képesítéssel és legalább ötéves szakmai gyakorlattal, illetôleg, ha nincs a szakterületén felsôfokú képzés, középfokú képesítéssel és legalább tízéves szakmai gyakorlattal rendelkezik. Jogszabály egyéb szakképesítés megszerzését is elôírhatja.
(2) Igazságügyi szakértôi tevékenységet az végezhet, aki az igazságügyi szakértôi kamara tagja”.
Tehát az végezhet iü. szakértôi tevékenységet, aki több feltételnek megfelel, így szakterületén felsôfokú végzettséget szerzett, 5 év gyakorlattal rendelkezik – ha nincs felsôfokú intézmény szakterületén, 10 év gyakorlat elôírt –, kéri felvételét a szakértôi kamarába, s az igazságügy miniszter kinevezi, miután a legfôbb ügyész és a legfelsôbb bíróság elnöke erre javaslatot tesz. A kinevezést követôen felvételt nyer a szakértôi névjegyzékbe, ahonnan a hatóságok kirendelhetik.
„1. §. (1) Az igazságügyi szakértô feladata, hogy a bíróság, az ügyészség, a rendôrség, illetve a jogszabályban meghatározott más hatóság kirendelése, továbbá megbízás alapján, a tudomány és a mûszaki fejlôdés eredményeinek felhasználásával készített szakvéleménnyel segítse a tényállás megállapítását, a szakkérdés eldöntését.”
Az iü. szakértô e jogszabályi rendelkezés szerint kell, hogy végezze munkáját, elsôsorban hatóságok kirendelése alapján. A hatóságok közül kettôt a rendelet konkrétan nevesít is, az ügyészséget és a rendôrséget, s ezen túl a bíróságot, mint igazságszolgáltatási szervezetet.
Kitér a megbízás alapján történô tevékenységre is, ám arra vonatkozóan szabályozást nem tartalmaz sem a megbízóval, sem a megbízás teljesítésével kapcsolatban.
Ugyanakkor nem csupán a felsôfokú végzettséget írja elô, hanem a képzettség szintjének emelését, a tudomány legújabb eredményeinek ismeretét, a megfelelô szakmához kapcsolódó újabb és újabb ismeretek megszerzését. Ez folyamatos önképzést, esetleges tudományos munkát vagy abban való részvételt is feltételez.
Késôbbiekben szabályozza a szakértôk névjegyzékbôl való törlésének okait is, s ezek között szerepel a képzés és továbbképzés elmulasztása is.
„8. §. A szakértôi mûködés felett a szakterület szerint illetékes minisztert (országos hatáskörû szerv vezetôjét) szakfelügyeleti jog illeti meg. A szakértôi mûködés felett egyéb vonatkozásban az igazságügy miniszter gyakorol felügyeletet.”
Nem csupán a felügyeletért felelôs az igazságügy miniszter, de a szükséges jogi oktatásról is ô gondoskodik, míg a szakmai továbbképzés lehetôségének biztosítása a szakterület szerint illetékes miniszter feladata.


Részvétel a büntetôeljárásban

„Be. 3. §. A vád bizonyítása a vádlót terheli. …”
A büntetôügyekben eljáró hatóságoknak, így a vádlónak is törvényes feladata a tényállás alapos és hiánytalan tisztázása, amihez társul az ártatlanság vélelmének alapelve.
A büntetôeljárás során gyakran elôfordul, hogy bizonyos tények és körülmények bizonyításához az általános élettapasztalat, az átlagos emberi tudás és ismeretanyag már nem elegendô, ezért ilyen esetben szakértôt kell igénybe venni.
„Be. 99. §. (1) Ha a bizonyítandó tény megállapításához vagy megítéléséhez különleges szakértelem szükséges, szakértôt kell alkalmazni.

3) Szakértôt a bíróság, az ügyész, illetôleg – a (2) bekezdés a) és b) pontjában foglalt eseteket kivéve – a nyomozó hatóság alkalmazhat.”
Az itt nem szerepeltetett (2) bek. kimondottan orvos, sôt elmeorvos szakértôre vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz.
A hatályos jogi szabályozás – a korábbiaktól eltérôen – egyszerûsíti a szakértôként igénybe vehetô személyek kategorizálását, és csak az igazságügyi szakértô, valamint az eseti szakértô megkülönböztetését ismeri:
„102. §. (1) A bíróság, az ügyész, illetôleg a nyomozó hatóság a szakértôi névjegyzékben szereplô igazságügyi szakértôt, ha ez nem lehetséges, kellô szakértelemmel rendelkezô
s z e m é l y t vagy intézményt (eseti szakértô) rendelhet ki szakértôként.
Hozzáteszem, ezzel némiképp ellentétes a polgári perrendtartásról szóló, többször módosított 1952. évi III. tv., amely szerint:
„177. §. (2) Szakértôt az állandó – ennek hiányában vagy akadályoztatása esetében a kijelölt – igazságügyi szakértôk közül kell kirendelni, más szakértôt csak fontos okból lehet alkalmazni.”
A 2005. évi XLVIII. tv. a következôképpen módosítja e szabályozást:
„A bíróság a szakértôi névjegyzékben szereplô iü. szakértôt, szakvélemény adására feljogosított gazdasági társaságot, szakértôi intézményt, vagy külön jogszabályban meghatározott állami szervet, intézményt, szervezetet rendelhet ki szakértôként. Más szakértô csak ezek hiányában, kivételesen alkalmazható.”
Ennek a törvényhelynek az (1) bekezdése ugyanúgy fogalmaz, mint a Be. tv., vagyis: ha különleges szakértelemre van szükség, a bíróság szakértôt rendel ki. Ám kiegészíti a hivatkozott (2) bekezdéssel, ahol behatárolja a szakértôk körét. Emellett engedélyezi, hogy a szakértô kirendelése tárgyában a feleket meghallgassák, és egyetértô javaslatukat figyelembe vegyék.
A Be. tv. hasonlóképpen gondoskodik a szakértô választhatóságáról, amikor azt írja:
„112. §. (2) A terhelt vagy a védô által szakvélemény készítésére felkért személy (intézmény, testület) szakértôként való bevonásáról a bíróság, illetôleg az ügyész határoz. …”
szakértô alkalmazása a hatóság részérôl kirendeléssel történik, a kirendelô határozat tartalmát a Be. 100. §. írja elô.
A szakértô kirendelésének okain és lehetôségein túl a Be. tv. rendelkezik a szakértô kizárásáról is:
„103. §. (1) Szakértôként nem járhat el,
a) aki az ügyben mint terhelt, védô, továbbá mint sértett, feljelentô vagy mint ezek képviselôje vesz vagy vett részt, valamint ezek hozzátartozója,
b) aki az ügyben mint bíró, ügyész vagy nyomozó hatóság tagja járt vagy jár el, valamint ezek hozzátartozója,
c) aki az ügyben tanúként vesz vagy vett részt,
d) a halál oka és körülményei vizsgálatánál, továbbá a kihantolásnál az az orvos, aki a meghalt személyt közvetlenül a halála elôtt gyógykezelte, illetve aki megállapította a halál beálltát,
e) a szakértôi intézmény szakértôje vagy szakértôi testület tagja, ha az a) pontban meghatározott kizáró ok az intézmény vagy a szakértôi testület vezetôjével szemben áll fenn,
f) akit az ügyben szaktanácsadóként vettek igénybe,
g) akitôl elfogulatlan szakvélemény egyéb okból nem várható.”
A büntetôeljárásban alapvetô követelmény, hogy a különleges szakértelmet igénylô kérdések eldöntésében elfogulatlan szakértôk részrehajlás nélkül járjanak el. Ezt a törvény természetesen megköveteli a hatóságok tagjaitól is.

Érdekesnek tûnik a felsorolt okok között az f) pontban megfogalmazott kitétel. A Be. 182. §. (1) bek. szerint az ügyész, valamint a nyomozóhatóság a nyomozási cselekményeknél szaktanácsadót vehet igénybe, ha a bizonyítási eszközök felkutatásához, megszerzéséhez, összegyûjtéséhez vagy rögzítéséhez különleges szakértelem szükséges, illetôleg az ügyész vagy a nyomozóhatóság valamilyen szakkérdésben felvilágosítást kér. A szaktanácsadónak a bizonyítási eljárás során sajátos eljárásjogi helyzete van, nem szakvéleményt ad, csupán felvilágosítást.
E szakasz fontos eleme a szakértô felelôsségének, és kötelességét is meghatározza a kizárással kapcsolatban:
„(2) A szakértô a vele szemben felmerült kizárási okot köteles a kirendelônek haladéktalanul bejelenteni, intézmény vagy testület kirendelése esetén a bejelentést az intézmény vagy testület vezetôje útján kell megtenni.”
Ugyancsak alapvetô követelmény a titoktartás, vagyis az ügyben a szakértô a tudomására jutott adatokat, információkat köteles titkosan kezelni, még az eljáró hatóságok tagjainak is csak a tôle kért megállapításokat hozhatja tudomására – írásos vélemény formájában.
A titoktartási kötelezettség vonatkozik a szaktanácsadóra is.
Amennyiben a felkért szaktanácsadó felvilágosítása vagy a kirendelt szakértô szakvéleménye nem kellôen megalapozott, a Btk. 238.§-ban meghatározott hamis tanúzás bûncselekményét követi el:
(2) A hamis tanúzásra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni arra, aki
a) mint szakértô hamis szakvéleményt vagy mint szaktanácsadó hamis felvilágosítást ad,”.
A szakvélemény vagy szaktanácsadás hamis tehát, ha nem kellôen megalapozott, ha a felkért vagy kirendelt szakértô a kizárási okot nem jelenti be és szakvéleményt ad, ha büntetô vagy polgári ügyben hamis tárgyi bizonyítási eszközt szolgáltat, ha polgári ügyben az ügy tárgya különösen nagy vagyoni érték vagy különösen jelentôs egyéb érdek.
A szakértô kirendelésével a szakértô a büntetôeljárás alanyává válik, s mint ilyen, köteles az ügyben a kirendelô hatóság határozatának megfelelôen eljárni. A szakértô kötelezettsége a közremûködésben, a szakvéleményadásban nyilvánul meg.
„104. §. (1) A szakértô köteles az ügyben közremûködni és szakvéleményt adni.
(2) A szakértôt a kirendelés alól az a bíróság, ügyész, illetôleg nyomozó hatóság, amely elôtt az eljárás folyik, fontos okból határozattal felmentheti. A szakértô – intézmény vagy testület kirendelés esetén annak vezetôje útján – a kirendelôt értesíti, ha
a) a szakkérdés nem tartozik a szakértô szakismereteinek körébe,
b) a szakkérdésben külön jogszabály alapján meghatározott intézmény vagy testület jogosult szakvéleményt adni,
c) a szakértôi tevékenység ellátásában fontos ok akadályozza, így különösen, ha a tevékenység zavartalan ellátásának vagy a részvizsgálatok elvégzésének a feltételei nincsenek meg.”
Azt, hogy a szakvélemény elkészítése milyen mennyiségû és milyen minôségû vizsgálatot, illetve megfigyelést igényel, általában a szakértô határozza meg, ám ettôl a kirendelô hatóság eltérô utasításokat is adhat.
A szakértô adott esetben a közremûködés körében a bírósági tárgyaláson közvetlenül is kötelezhetô az ott elvégezhetô vizsgálatok teljesítésére és azonnali véleményezésére, természetesen megfelelô feltételek esetén.
A szakértô köteles tájékoztatni a kirendelô hatóságot, ha a szakértôi tevékenység ellátásában fontos ok akadályozza, így különösen, ha a tevékenység zavartalan ellátásának vagy a részvizsgálatok elvégzésének a feltételei nincsenek meg. Ezeket a feltételeket a hatóságoknak biztosítaniuk kell.

Folytatjuk.

Megjelent a Grafomagazin 2005./3. számában




Kovács Edit ny.r.alezredes, grafológus, okl. írásszakértõ